Az alföldi városka népszerű pizzázójába tértem be minap délidő tájt.
Ebédidőhöz viszonyítva kevés vendég volt. Néhány asztalnál pizzát, melegszendvicset ettek, kávét, üdítőt kortyolgattak. Fiatal, élénk szőke felszolgáló nő unott arccal babrálta telefonját a pult mögött. A rádió félhangosan a „Ki ez a lányt?” – a nyár slágerét- nyomta.
Klíma híján egy öreg ventilátor ütemes kattogása zavart bele a zenébe. A konyhából készülő pizza illata terjedt szét, talán kicsit oda is égett. Pár perc múlva négytagú család sétál be a nyitott ajtón. Apa, anya, fiúcska, lányka, hat-hét évesek lehettek. Ápolt, rendezett külső, diszkrét viselkedés, udvarias köszönés.
„Jónapot kííívánunk, kíít pizzát és négy koulát kírnínk.
”Pizza nincs, elfogyott – jött a határozott válasz.
„Akkó hamburgert, ha kírhetnínk.”
Az is elfogyott – csendült fel ismét az érces hang.
Az asszonyka zavartan körülnéz a teremben. „De… majd hirtelen abbahagyta az elkezdett mondatot. Bizonytalanul a férjére tekint, aki szó nélkül, rezzenéstelen arccal, fejével az ajtó felé biccent. „Viszóóónlátásra” -hangzik a köszönés, válasz nincs.
A család lassan kisétál. Az ajtóban szinte egyszerre fordul vissza a két gyermek, csillogó, őszinte tekintetüket csalódottan a pincérnőre szegezik. Ő cinikus mosollyal az arcán viszonozza pillantásukat.
No, kérem, így kell ezt csinálni – nyugtázhatta magában elégedetten a történteket, idomait domborítva kihúzza magát a pult mögött. Tekintetével büszkén végigpásztázza a termet. Mikor látja, hogy senki nem figyel rá, ismét visszaroskad a telefonjába. Közben tovább harsog a dal „Ki ez a lány?Ki ez a lány? Úr isten!” Csak a ventilátor monoton kattogása ne zavarna.
Érzem már, hogy a pizza is biztos odaégett.
