Csak látásból ismertem, a nevét sem tudom.
Mikulás este lehullott az első hó
A gyerekek ragyogó szemekkel tekintettek a sötétedő égboltra. Szemmel láthatóan örültek az egyre ritkább égi áldásnak. A sárga fényű lámpák világosságában a csillogó hókristályok méltóságteljesen imbolyogtak lefelé a bitumenre, s már el sem olvadtak. Fehér burokba öltöztek a tetők, az utak. Alkonyat után mentőautó szirénázott végig a városközponton. Lassan haladt, mert csúszott az út. A Torony söröző előtt megált. Pár perc múlva kíváncsiskodók kis gyűrűje vette körül a bejáratot. „Mi történt?” „Nem tudom, valaki rosszul lett” Hosszú percek múltak el. „No, mi van?” „Nem tudni, de már régóta bent vannak a mentősök, nagyon rosszul lehet.” Kis idő múlva kiküldték a vendégeket is a teremből. „Elkezdték újraéleszteni.” Újabb hosszú percek teltek el. A bámészkodók száma lassan nőtt. „Semmi eredmény” – mondta egy bentről kijövő.
Tíz perc múlva egy rendőrautó is megérkezett
A jól értesültek rosszat sejtettek, nagyon rosszat. Néhány éve érkezett városunkba, valószínűleg nagyon messziről. A kisvárosi miliőben feltűnő jelenség volt. Magányosnak tűnt, mintha kerülte volna az embereket. Általában egyedül járt-kelt az utcán. Kezeit télen-nyáron a zsebébe dugta. Tekintete inkább a járdára meredt. Mivel az utóbbi időben gyakran összefutottam vele, fejemmel biccentve üdvözöltem. Először nem reagált. Idővel fejbólintással válaszolt. Egyszer talán egy halvány mosolyféle is megjelent az arcán.
Az újraélesztés nem sikerült. Meghalt.
A kíváncsiskodók száma lassan fogyni kezdett. Csendben indultak tovább. A hólepel szemmel láthatóan vastagodott. A távozók lába alatt meg-meg roppant a frissen hullott fehér hó.
