Mi is vendégek vagyunk, bárhol is élünk ezen a földön, az Isten vendégei vagyunk, csak gyakran megfeledkezünk erről meg arról, hogy Ő a házigazda valójában. Simon István írása.
A vendégség jó dolog. Vendéget várni is jó, de vendégnek lenni még jobb, mert a vendégnek nincs más dolga, mint az, hogy otthon érezze magát ott, ahol éppen van. Jézus is szívesen időzött Simon farizeus, Lázár vagy Zákeus házában, egyszer azonban Ő látta vendégül Keresztelő János két tanítványát, akik közül az egyik András volt. Vendégnek lenni azt jelenti, hogy rábízzuk magunkat valakire, Andrásék is így tettek, Jézus pedig gondoskodott róluk. A vendégség keleten ma is szent dolognak számít, miként Ábrahám korában, amikor három titokzatos férfiút látott vendégül a pátriárka, akik gyermekáldást jövendöltek az idős házaspárnak. Jézusnak két vendége volt, olyanok, akik kíváncsiak voltak az Isten bárányára, Keresztelő János ugyanis így mutatta be Krisztust a tanítványainak: „Íme az Isten báránya.” Először a nyomába szegődnek, majd meghívást kapnak tőle és az egész délutánt nála töltik. Vajon miről beszélgethettek ez idő alatt? Nem tudjuk, de sejtjük, hogy egyetlen témából szőhették a beszélgetés szövetét, amely a Messiásról szólhatott, hiszen András ezzel a jó hírrel tért haza: „heuréka, megtaláltuk a Messiást!” Tudjuk, hogy a zsidóság szüntelen messiásvárásban élte az életét, várták a Messiást, az Isten nagykövetét, aki karddal fog igazságot szolgáltatni népének. Jézus jó híre az volt, hogy többé nem kell a Messiásra várni, mert a Messiás eljött, velük van és velük is marad mindhalálig, sőt, még azon is túl. Igaz, nem erővel és hatalommal, hanem szelíden. Keresztelő János másként gondolt a Messiásra, amikor kiáltó szóként hirdette, hogy „a fejsze a fák gyökerére vettetik és a polyva megégettetik olthatatlan tűzzel.” A tanítványai bizonyára elcsodálkoztak Jézus szavain, hiszen ők „nem ilyen lovat akartak”, nem ilyen Messiásra vártak, de „a szelíd beszéd megtöri a csontot”, sikerült őket a Názáretinek meggyőznie. Végülis megértették, hogy az Isten Báránya nem tehet mást, bárány marad még a farkasok között is, bárány marad mindhalálig. Amikor Krisztus vendégül látta Andrásékat, azok igazából az Isten vendégei voltak.
Mi is vendégek vagyunk, bárhol is élünk ezen a földön, az Isten vendégei vagyunk, csak gyakran megfeledkezünk erről meg arról, hogy Ő a házigazda valójában. Olyannyira berendezkedtünk már idelenn, hogy idegenek vagyunk odafenn, Kosztolányival szólva „itthon vagyunk e földi világban, de már nem vagyunk otthon az égben”. Egész egyszerűen einstandot csináltunk, mint a Pál utcai fiúkban a vörösingesek, igaz, mi üveggolyó helyett egy sárgolyót ragadtunk magunkhoz, a Földet. Immár mi akarjuk vendégül látni a házigazdát, ha egyáltalán eszünkbe jut még, hogy neki köszönhetjük a csodák csodáját, a Mindenséget és azt a parányi bolygót, melynek valamely szegletében életünk végéig vendégek lehetünk. Mert az életünk valójában vendégség, nem pedig valamiféle kínkeserves vállalkozás, amiben jóval több a bánat, mint az öröm. Lakomára hívott meg minket a Teremtő, húsvéti lakomára, miként Jézus a tanítványait, a kérdés csak az, elfogadjuk-e a meghívást vagy sem.
A nagy vacsora példázatában a meghívottak közül sokan nem akarnak vendégségbe menni, mondván, mert más dolguk akadt. Meg is indokolják a távolmaradást, az egyik imígyen szól: ments ki engem, nem mehetek, mert földet vettem; a másik: ments ki engem, nem mehetek, mert öt iga ökröt vettem; a harmadik: ments ki engem, nem mehetek, mert megnősültem. Nos, mi is túl elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy Isten asztalánál vendégeskedjünk. Az utolsó vacsorán a tanítványok az Örökkévaló vendégei voltak, amikor elfogadták Jézus meghívását, aki a kenyérben és a borban önmagával, életével és halálával ajándékozta meg a barátait. Igazán azok lesznek az Isten vendégei, akik nyitott szívvel asztalához telepednek és tudják, hogy „nem csak kenyérrel él az ember”, lelki kenyérre is szüksége van, leginkább az élet kenyerére, Krisztusra.
Kérdés, hogy hol tud vendégül látni minket, vajon hol lakik? Az Egyházban, a templomokban, a szentek szívében, a bűnösök lelkében, az élet sűrűjében? „Mester, hol van a lakásod?”, kérdik tőle a kíváncsi tanítványok, mire ő így felel:” jöjjetek, lássátok!” Hol lakott Jézus? Ott, ahol befogadták, hiszen az ő igazi otthona nem Bethániában, hanem Názáretben volt. Ma sincsen ez másként, Krisztus ma is ott lakik, ahol befogadják, ott tud vendégül látni minket, ahol ő maga is vendég lehet. Így hát benned és bennem, bennünk lakik, ha a „belső szobánkban” akad legalább egy tenyérnyi hely számára. Bennünk lakik, ha a farkasok dala helyett a Bárány énekét dalolja a szívünk és egymásra felebarátként tekintünk, miként az irgalmas samaritánus ama bajba jutott emberre tekintett. Felebarátnak lenni azt jelenti, hogy nem megyünk el egymás mellett egy mosoly vagy egy jó szó nélkül, s ha kell, lehajolunk és fölemeljük azt, aki elesett. Krisztus által lehetünk az Isten vendégei, ha bennünk lakik, a szívünkbe, lelkünkbe költözik, hogy meghívjon minket a békesség birodalmába. Jézus asztalának vendégei az Isten kenyeréből esznek, ami bőséges muníciót ad az irgalmasság gyakorlásához, harc helyett a békesség akarásához. Az a két tanítvány késő délutánig maradt a Mesterrel, vagy ahogy ők szólították, a Rabbival és bizonyára „megízlelték, hogy jóságos az Úr”, mert hazatérve azonnal hírül adták, hogy megtalálták a Messiást.
Azonban még ennél is nagyobb csoda a megnyílt ég és az angyalok, akik le s föl szállnak az emberfiára. Ahol Jézus jelen van, ott megnyílik az ég és megjelennek az angyalok, a mennyek állatai, ahogy Pilinszky mondja, és máris megvan a kapcsolat ég és föld között, mint Jákob lajtorjáján. Mi, emberek is lehetünk angyalok és az angyalok is lehetnek emberek. Egy bizonyos, Isten vendégeit angyalok veszik a szárnyukra vagy a szárnyuk alá, miként Illés prófétát, Pétert, Jézust és minket, mai tanítványokat. Ebben a vendégségben nem kell feszengeni, mindenki otthon érezheti magát, kinyújtózhat, sőt egy kis szunyóka is belefér, lehet hallgatni és lehet szólni, elmondani mindazt, ami a szívedet nyomja. Isten vendégeinek arra is jut idejük, hogy elgyönyörködjenek a teremtett világ szépségében, egymásban, gyermekeik és unokáik mosolyában. Rajtunk múlik, hogy elfogadjuk-e vagy visszautasítjuk a vendégséget, elcsöndesedünk-e annyira, hogy meghalljuk Jézus szavát: „Jöjjetek hozzám mindnyájan”. Kosztolányi a Hajnali részegségben így vall erről: „Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.” Mi ugyancsak egy ismeretlenül is ismerős Úrnak, az emberarcú Istennek vendégei lehetünk, mert „az asztal terítve, immár minden kész, gazdagon terített az atyai kéz, jóságát lássátok és ízleljétek, mit ő adott, hálás szívvel vegyétek!”
