Mire jó a megkopott orosz nyelvtudás?
Nyár vége felé a Hoffmann kávézóban barátaimmal beszélgettünk egyik délután. A mellettünk levő asztalnál két huszonéves fiatal ült. Ápolt külső, visszafogott viselkedés. Láthatóan félénken ücsörögtek asztaluknál. Idegen környezetben ez érthető. Rögtön kiderült, hogy külföldiek, a telefonjukon keresték a magyar szavakat. Oroszul beszéltek. A felszolgálóval való kommunikáció elég nehézkes volt. Hajdani orosz nyelvtudásomban bízva megpróbáltam segíteni nekik. Ukránok, vagy oroszok? – Kérdeztem udvariasan, természetesen oroszul. Nyet, nyet – jött a visszafogott válasz. Észrevehetően zavarba jöttek. Nem akartam tolakodó lenni, de mivel érthetően, anyanyelvükön szólaltam meg, egyikük később lassan felém fordult és kissé halkan kimondta, hogy Belarusziából érkeztek. No csak, gondoltam magamban, kipróbálnám rég megkopott orosz nyelvtudásomat. Megkérdeztem, melyik városból jöttek. Úgy tűnik, ezt is sikerült érthetően megfogalmaznom. Gomelből- volt a válasz. (A térképeken napjainkban Homelként írják) Szép nagy város és jó focicsapata van – szóltam vissza egy közhelynek tűnő mondattal. A reakciójuk meglepő volt. Mindkettőjüknek egyszerre csillant fel a szeme. Te ismered a gomeli focicsapatot? Hát közelebbről nem, de látom, hogy az európi labdarúgó kupákban rendszeresen indulnak.
No, innentől kezdve…
Felbátorodva nyíltak meg előttem. Kiderült, hogy nagy focidrukkerek, otthon rendszeresen járnak meccsekre. Ferencvaros, Ferencvaros – ismételgették az általuk ismert, valószínű egyetlen magyar focicsapat nevét.
A foci után sok minden szóba került. Örültem az alkalomnak, hiszen szépen lassan egyre több orosz szó jutott eszembe. Elmondták, hogy hivatalosan vendégmunkásként tartózkodnak itt. A Hunyadi lakóparkban laknak, és Pakson, az erőmű építkezésen dolgoznak. Viszonylag jól érzik magukat. Elég jól keresnek. Megkérdeztem, mi az, ami előszőr megtetszett nekik hazánkban? A válasz szinte természetesen jött magától. Hát a csinos lányok. Elnevettük magunkat. Nosza, rajta fiatalok, biztattam őket. Szomorúan jegyezték meg, hogy az idősebbek még ismernek néhány orosz szót, de a fiatalok szinte semmit. Körülbellül tíz percet beszélgettünk, politikáról, háborúról szó sem esett. Hogy mit jelentett számukra ez a pár perc, nem tudom, de láthatóan megkönnyebbülve, mosolyogva, jókedvűen nyújtották felém karjukat, mikor távoztak. Azóta sem találkoztam velük, vagy csak nem ismertem meg őket?
