Mielőtt elkezdtem volna bokszolni, egy különleges, kemény sportnak tartottam, azt csak sejtettem, hogy labdaérzék nem szükségeltetik hozzá, aminek jócskán híján vagyok. Azon kívül, hogy utóbbi hamar megdőlt, hiszen az edzéseken gyakran előkerült a teniszlabda, azt is megtudtam, hogy a nagypapám is bokszolt. Valahol mélyen voltak olyan emlékeim, hogy a nagyszüleim erről mesélnek, de a részleteket már nem ismertem.
Egy hosszú út vette kezdetét, amikor úgy döntöttem, hogy megpróbálom felkutatni a dunaföldvári bokszolás gyökereit – a nagymamámmal, tősgyökeres helyiekkel fejtegettem, hogy vajon kinek lehetnek képei, történetei erről a korszakról. A fáma végül Varró Józsefhez vezetett, akivel hosszas egyeztetéseket követően idén ősszel végre le tudtunk ülni beszélgetni, előttem pedig megelevenedett a múlt.
„Ameddig ő kinyújtotta a kezét, addig én kettőt ütöttem”
A nagypapám, Méhes Károly idősebb korában is megőrizte a kiváló fizikumát, magas volt és izmos. Természetesen az interjú elején felvázoltam, hogy ő volt a mozgatórugója annak, hogy felelevenedett bennem a kedv a történet megírására, így a közös szálak felkutatásától indultunk. Szerencsére Földváron mindenki ismer mindenkit, de legalábbis azt biztosan tudják, hogy kinek a kije – ezúttal ennyire nem kellett messzire menni, hiszen kiderült, hogy Varró József és ő együtt „bunyóztak”, arról ne is beszéljünk, hogy még a lagzijukon is ott volt a papám.
„Olyan izom, erő volt, hogy ameddig kinyújtotta a kezét, addig én kettőt ütöttem” – idézte fel az interjúalanyom a régmúlt történéseit. Az ellenfele fizikumának fenyegető veszélye pedig pont elég volt ahhoz, hogy gyorsaságra ösztökélje akkoriban, hiszen tudta, mit jelentene egy ilyen csapás.
Családban maradt
Varró úr meghatódva emlékezett vissza arra, hogyan is talált rá erre a sportra. Édesapja szintén bokszolt, az ő hatására döntött úgy, hogy kipróbálja magát a ringben. Az edzéshez a technikai feltételek hiányosan, de úgy, ahogy adottak voltak. Az edző, az öreg Takács a lakásán tréningezte a fiatalokat, ring is volt, amikor versenyt tartottak – abban az épületben, ahol jelenleg a művelődési központ áll. A fiataloknak azonban alig-alig volt bandázsa, amit a kesztyű alá a kezükre tekertek. Több fiatalt is szívesen válogatottba vittek volna, azonban a helyi sportegylet elnöke elsikkasztotta a pénzt, ami sajnos a sport fejlődésének hátrányára vált. Többek között pont emiatt voltak a felszerelések is hiányosak is.
Az a kis csalafintaság…
A fiúk akkoriban nem mentséget kerestek a verekedésre, valóban a boksz, az ökölvívás, a sport motiválta őket arra, hogy csatlakozzanak. Nem is voltak kevesen, volt bőven kivel gyakorlatozni. A felnőttek ráadásul külön csapatban is dolgoztak, ahová Varró Józsefnek is belépője lett volna a tehetsége révén, azonban a kora miatt szükség volt egy hamis igazolványra, hogy versenyezhessen. A kis csalafintaság azonban abszolút megérte, hiszen tehetséges sportoló volt, aki bizonyított a bajai, kecskeméti, székesfehérvári, a máza-szászvári, a szekszárdi versenyeken is.
Hogyan nézett ki az edzés akkoriban?
A kardióra nagy hangsúlyt fektettek, ki kellett futniuk a Kis-Dunáig és vissza. Ezt követte egy kis torna, majd árnyékoltak a tükör előtt – ami annyit tesz, hogy gyakorolták a mozdulatokat a saját tükörképük előtt. Majd párokba rendeződtek és bunyóztak, gyakoroltak egymással. A mai edzések népszerű kelléke, a bokszzsák igazi hiánycikk volt, mindössze egy volt a teremben, de még egy rendes kesztyűjük se volt. Trikóban, gatyában és egy ócska, elhasznált cipőben edzettek, magának akkor senki nem tudott sporteszközt beszerezni, az egyesület pedig ugye igazi pénznyelő volt.
A meccsek valamennyire kárpótolták a versenyzőket, hiszen hatalmas érdeklődés, szurkolás és remek hangulat fogadta őket, amikor ringbe szálltak. A sport szeretetére, a közösségi életre nevelte őket. Sokat számított az edző is persze, de nagyon sok fiatal fordult a boksz felé akkoriban.
Az élet sajnos Varró Józsefnél sem állt meg, amikor a boksz igazi szerelemmé vált. A munka és a katonaság sajnos közbeszólt és véget vetett egy ígéretes pályának. Ő szívesen folytatta volna a sportot, hiszen még a katonaságból is kijárt a MÁV-hoz bunyózni, de akkor volt az edzés, amikor a seregben volt a vacsora. A rossz időzítés pedig olyan dilemmához vezetett, hogy akkor most egyenek vagy eddzenek, vagy esetleg idő előtt abbahagyják a vacsoraidő miatt az edzést.
Az edzések és a munka sem volt jó társ, édesapja kőműves volt, aki mellett sokat dolgozott, azonban a kemény fizikai megterhelés után, amit egy-egy építkezéskor átélt, a ringben már hatalmas hátránnyal indult. Ennek ellenére is vannak nagy, szép, büszke emlékei a megmérettetésekről, így például a Velence Kupáról, és ma sem lenne kérdés számára, hogy bokszkesztyűt ragadjon vagy sem.
