Isten öreg gyermekei

   „Ékes korona az ősz haj, az igazság útján található.” (Példabeszédek k. 16:31) „Az ősz ember előtt kelj fel, és becsüld meg az öreg embert! És félj a te Istenedtől!” (lll Mózes 19:32) Hajdan a vének tanácsa döntött a fontosabb kérdésekben, ma már nincsenek vének, vagy ha vannak, nem tekintik őket annak. Manapság nem vesznek tudomást az öregedésről, az öregség tabu téma lett, illetlenségnek számít bárkinek a korára utalni, vannak fiatalító műtétek, melyek során szinte kortalanná válik az ember. Hitvesem a hölgyek rendes szokása szerint hosszú éveken át festette a haját, majd kérésemre nehezen ugyan, de vállalta az „ékes szép koronát”, őszülő haját. Némelyek megdöbbentek, csodálkoztak rajta, de később elismerték, hogy mennyivel jobban áll neki az ősz haj, szinte megfiatalítja, pedig Henriette nem tett mást, csak vállalta a korát. Igaz, hogy a mai öregek a régieknél fiatalabbnak tűnnek, de azért a tiszteletet ők is megérdemelnék. Mi még tiszteltük az időseket, úgy gondoltuk, hogy minket is tisztelni fognak majd, ha megöregszünk. Jómagam nagyon fölnéztem az idős lelkipásztorokra, amikor nyugdíjas lettem, megdöbbentő volt számomra a helyemre érkező ifjú kolléga tiszteletlen viselkedése, ahogy a köztünk lévő igen nagy korkülönbséget semmibe véve beszélt velem. A közhangulat nem kedvez az időseknek abban sem, hogy el tudják fogadni az öregséget, netán egy kicsit meg is tudják szeretni azt. De mi az, ami szerethető benne, kérdezhetné bárki. A testi gyöngeség, a feledékenység, a kisebb-nagyobb fájdalmak és betegségek nem annyira szerethetők, inkább csak elviselhetők. Így vall ezekről a nemszeretem napokról a Biblia bölcse, a Prédikátor: „Akkor reszketni fognak a ház őrizői, támolyognak az erős férfiak, megállnak az őrlő lányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Fölkelnek a madárszóra is, és elhalkul minden énekszó. Még egy kis emelkedőtől is félnek, és ijedeznek az úton.” (Prédikátor k. 12: 3-5) Azonban az embernek nem csak teste, de lelke, szelleme is van (trichotómia). És ha a test erőtlen is, a lélek és a szellem még jól működhet, Isten öreg gyermekének bölcsessége és spiritualitása irigylésre méltóan gazdag lehet. Az öregség csendje, nyugalma és békéje semmihez sem fogható kincs ebben a nyugtalan, zsizsegő világban. A fiatalabb generációknak, akik napi tíz, tizenkét órát töltenek munkával, nem adatik meg az, ami az időseknek, tudniillik az önrendelkezés joga, a szabadság mámora. Az öregség egyik legnagyobb vívmánya a szabadság, a felhalmozódó “én idő”, ami jó lehetőséget kínál rendezni végre a saját és a közös dolgainkat, kalandozni a múltban, vagyis emlékezni, leltárt készíteni, megbékélni és elengedni mindazt, ami lehúzná, szárnyaszegetté tenné a lelket. Mindehhez bölcsességre van szükség, „a bölcsesség kezdete pedig az Úr félelme”. Azonban az Úr félelme inkább féltő szeretetet jelent, nem rettegést, az Isten öreg gyermekeinek a mennyei Atya iránt érzett gyöngéd szeretetét. A csend, amely olykor körülveszi az időst, jó alkalom az elmélyülésre, imára, egy-egy rövid fohászra. Akik szeretik egymást, azok félszavakból vagy szavak nélkül is értik egymást. „Nem a ti bőbeszédűségetekért hallgattattok meg,” – mondja Jézus, nem kell sokat beszélni, néha a beszéd a félreértések forrása, sokszor akadályoz a megértésben. „Csend és bizalom által erősödhet a szív.” (Ézsaiás k.) Az a fontos, hogy a csendben megérezzük, nem vagyunk egyedül, velünk van Mózes Istene a “Vagyok”, aki Jézusnak és nekünk Atyánk.

A. Grün szerint az öregek többnyire elcsöndesednek, hallgatásba burkolóznak, szűkszavúak lesznek, mert készülnek az örök csendre. Nagyon bánom, hogy idős édesapámnak igyekeztem megtörni a csendjét, mindenáron szóra akartam bírni, ma már tudom, hogy azért hallgatott, mert javában készült az örök csendre. Akik ma idősek, hajdan amíg tehették Márták voltak, folyton fáradoztak, aztán megöregedtek és Máriák lettek, Jézus lábaihoz ülve hallgatnak és a megcsendülő csendben, ha számadást tartanak, hallhatják Krisztus szavát: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek”, mintha ezt mondaná ezzel az Úr: Ne légy elégedetlen magaddal és az életeddel, ne mondd, hogy oly kevés az, amit letettem az asztalodra Uram. Nekem ez a kevés is elég és neked is elég kell legyen, mert „elég néked az én kegyelmem, az én erőm erőtlenség által végeztetik el”. Ne ítélkezz magad fölött akkor se, ha eszedbe jutnak a hibáid, vétkeid, rossz döntéseid, melyekből az évtizedek során bizony akadt bőven. A „ne ítélj, hogy ne ítéltess” rád is vonatkozik, az ítéletnél amúgy is nagyobb a kegyelem. „Járulj bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmat nyerj és kegyelmet találj, amikor segítségre van szükséged.” (Zsidókhoz írt lev.4:16) „Ha vádol is téged a szíved, én mégis nagyobb vagyok a szívednél és mindent tudok rólad.” (l János 3:20) Aki a saját történetére így tud visszaemlékezni, annak kegyelemmel telik meg a szíve, a Gondviselés kegyelmével, a „mindeddig megsegített az Úr” érzésével, amit Sámuel próféta a maga nyelvén így mondott: Ében háézer. A múltunkat Isten kezében tudhatjuk, azonban a múltnál fontosabb a jelen, a jelenlét saját életünkben, amikoris Isten öreg vagy öregedő gyermekeiként naponta rácsodálkozunk mennyei Atyánk ajándékaira, hálát adunk a teremtett világ szépségéért, önmagunkért és a jövendőért, a gyermekeinkért és unokáinkért. A rohanó világot olykor meg kell állítani, hogy szemügyre vehessük a körülöttünk és bennünk lévő csodákat. Ha így teszünk, valószínű, hogy nem leszünk elviselhetetlen, szerethetetlen, folyvást zsörtölődő öregek, akik a „bezzeg az én időmben” fordulatával élve unos-untalan ismétlik magukat. Ebben az Öregember imája is segíthet, aki alázatért és hálás szívért könyörög, hogy ne legyen szószátyár, panaszkodó, másoknál mindent jobban tudó vénember, legyen inkább Isten szerethető, öreg gyermeke, mint Simeon és Anna. Ők szívszorongva várták a megígért Messiást, mindketten idősek voltak, különösen Anna, Fanuel leánya, de a szívük nyitott volt a csodára, várták az Isten Krisztusát, aki világosságot hoz a sötétségben élőknek, vigasztalást és békességet a népének és a világnak. Az idős ember is nyitott lehet a csodákra, a régieket meghaladó új dolgokra, a hoseási üzenetre: „szántsatok magatoknak új szántást!” Simeon és Anna a templomban az ég felé emelt kezekkel imádkoztak és a gyermek Jézusra áldást mondtak. Imádkozni és áldást mondani lehet templomban, lehet otthon, lehet bárhol, ahol megfordulunk, ahol eszünkbe jut az Isten és eszünkbe jutnak mások, ellenségek és barátok, és családunk apraja-nagyja. Volt egyszer egy asszony, aki szinte egész életében Márta volt, de élete végére Mária lett. A családjáért élt, halt, magát nem kímélve szolgálta a szeretteit, reggeltől estig fáradozott értük. Telt-múlt az idő, lassan megöregedett, elhagyta az ereje, nem tudott dolgozni többé, végül ágynak esett. A leginkább az fájt neki, hogy már nem tehet a családjáért semmit, sőt inkább a terhükre van és azért kezdett imádkozni, hogy mielőbb meghaljon. Egyszer, amikor az összekulcsolt kezeire esett a pillantása, eszébe jutott, hogy ennyi erővel másokért, a családjáért, a gyermekeiért és az unokáiért is imádkozhatna. Innentől kezdve ágyban fekve, olykor még éjszaka is imádkozott a szeretteiért, de a saját haláláért nem könyörögött többé. Isten öreg gyermekeinek mindig marad lehetőségük arra, hogy az Örökkévalóval beszélgessenek, hogy imádkozzanak.

Megöregedni az a győzelem, ahogy Zelk Zoltán írja, de hosszú és göröngyös utat kell bejárnunk ahhoz, hogy az öregség csuszamlós földrészét megtaláljuk, s mire megtaláltuk kimondhatatlanul elfáradunk. „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, s én megnyugvást adok néktek” – mondja Jézus. Az idős emberek egy élet terhét, keresztjét hordozzák a vállukon, ezért pihenésre, testi-lelki nyugalomra van szükségük. Jézus megnyugvást ígér, nem belenyugvást, a hálás szív nyugalmát, amely nyugodt, mert érzi, hogy nem volt hiábavaló az élet s nem lesz hiábavaló a halál sem. Isten öreg, fehérhajú gyermekeinek nincs félnivalójuk sem az élettől sem a haláltól, ha az elengedés művészetét magukévá tették és ami övék volt, önmagukat is beleértve lassan elengedték. A kegyelem az, hogy a halálban az Istennek csak az egyik kezét kell elengedjük, a másik kezét foghatjuk erősen, miként az artisták teszik a levegőben. „Mert végül elmegy az ember örök otthonába, és az utcán körös-körül siratók járnak. A por visszatér a földbe, amelyből vétetett, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (Prédikátor k. 12:5,7) Az öregség terhe, áldás is meg átok is lehet, de Isten öreg gyermekei áldottak, ezért édes teherként hordozzák a vállukra nehezedő esztendők súlyát, mint méhük magzatát az anyák, mint akik egy új élet születésére várnak.