Én vagyok az ajtó, ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál.” (János 10: 9) Ha hazatérünk a hajlékunkba, kopogtatás nélkül beléphetünk, mert az az otthonunk, ahol igazán otthon vagyunk. Azonban az igazi, végső hajlékunk maga az Isten, akiről így vall a zsoltáros: „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre…” A Názáreti Jézus az ajtó, melyen át zörgetés vagy kopogtatás nélkül beléphetünk az irgalom házába, miként hajdan a szülői házba, ahol már vártak, étellel-itallal, jó szóval kínáltak.
Azonban sokan vannak, akik nem kopogtatnak, de nem is lépnek be azon az ajtón, amely egy meghitt világba, ama láthatatlan belső szobába vezet, ahol csend és béke honol, mert a mélyén az Isten rejtőzik valahol.
Aztán vannak, akik buzgón zörgetnek, imádkoznak, sok „jóságot” fölhalmoznak, de nem merik elhinni, hogy méltók lesznek valaha is arra, hogy beléphessenek a „szentek szentjébe”, hogy belesimuljanak az Isten tenyerébe. (A. Scweitzerről, az öreg doktorról van egy kép, ahol a lambarénei kórházban, az őserdőben egy újszülött csecsemőt tart a két kezében, a két tenyér a kisdedet egészen körülveszi, betakarja, az Isten oltalmazó szeretetét sugallja. Így simulhatunk bele mi is az Isten két kezébe, simogató tenyerébe.) Végül vannak olyanok is, akik zörgetés, kopogtatás nélkül is be mernek lépni azon a láthatatlan ajtón, melyen át a lélek otthonra talál, s ahol a „fekete kenyér” ízletesebb lesz, mint máshol a fehér. (Petőfi) „Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám…” – írja József Attila, mert a szeretet, csakis a szeretet jogosíthat föl arra, hogy zörgetés, kopogtatás nélkül merjünk belépni bárhová, kiváltképp a felséges Isten szent hajlékába. Ha meg vagyunk győződve róla, Ő megszeretett minket, fontosak, sőt kedvesek vagyunk neki, úgy tekint ránk, mint a tékozló fiú apja tekintett a gyermekeire. Jézus érezte, tudta, hogy szereti őt az Isten, ő is szerette, és abbának, atyjának nevezte. Ezért ők kopogtatás nélkül „bemehettek” egymáshoz, mert nem csak mi zörgethetünk az Isten ajtaján, ő is zörgethet, zörget is minálunk. Mikor és hogyan? Mindig és mindenhogyan; napkeltétől napnyugtáig, sőt azon is túl, vagyis álmunkban. „Akit az Úr szeret, annak álmában is ád eleget.” (127. zsoltár) A fogantatásunktól a halálunkig zörget, hogy találkozhasson velünk, és egyszer majd kopogtatás nélkül is bejöhessen hozzánk.
Ismertem egy asszonyt, aki soha nem engedett be az otthonába. Ahányszor dolgom volt vele, zörgettem, bekopogtam hozzá, kijött, megállt az ajtó előtt, de soha nem hívott be.
A zörgető, kopogtató Istennel is lehet az ajtóban beszélni, sokan még az ajtót se nyitják ki Neki. Talán mert szégyellik a „szegénységüket”, a rendetlenséget, a vétkeiket, s idegenkednek tőle, nem szeretik Őt igazán. Nem szeretik, mert nem ismerik, és nem ismerik, mert nem szeretik. „Az Istent soha senki sem látta, de ha szeretjük egymást, az Isten lakik bennünk”, kopogtatás nélkül belép az ajtónkon, bejön hozzánk, hogy velünk legyen, hogy érezzük, „velünk az Isten”. Ilyenkor talán hevesebben dobog a szívünk, mert csordultig van békességgel, örömmel és „istenszerelemmel”. Aki szeretni tud, nem fél a sebezhetőségtől, kitárja a szívét és befogadja a másikat, nem szégyenkezik többé a „szegénysége” miatt. Amije csak van, azt fölajánlja a szeretett személy számára, miként József Attila az említett versben.
„Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod…”
Ezzel a verssel Istennek, embernek üzen a költő, hogy várok rád, az ajtóm nyitva áll, megosztom veled mindenemet, minden szegénységemet és gazdagságomat, de gondold jól meg, mert fájna nekem, ha sokáig elkerülnél. Akihez kopogtatás nélkül belép az Isten, az a maga szegénységét egyszerre gazdagságnak fogja érezni, mert nem lesz többé egyedül. Akik igazán szeretik egymást, azok kopogtatás nélkül bemehetnek egymáshoz, vagyis mindig szívközelben lehetnek egymással, fél szavakból, de a köztük lévő csendből is megérthetik egymást.
Jézus húsvét után kopogtatás nélkül lép be abba a szobába, ahol tanítványai rejtőzködnek. Megteheti, mert szeretik és siratják őt. Megmutatja nekik a sebeit, miután így köszön nekik: „Békesség néktek!” Rájuk lehel, az Isten Lelkével ajándékozza meg őket, mely nem a félelem és a nyugtalanság, hanem a szeretet, öröm, reménység és a békesség lelke.
