„Az ember egy napon rádöbben arra, hogy az életben semmi sem olyan fontos. Sem a pénz, sem a hatalom, sem a szerencse, csak az, hogy valaki igazán szeresse.” (Goethe)
Ha jól sáfárkodunk a nekünk adatott idővel, akkor előbb–utóbb rájövünk, hogy a „szeretném, ha szeretnének” végső igazságát semmi sem írhatja felül. Ha komolyan vesszük, hogy az idő nincs a mi birtokunkban, hogy az életünk ideje nem a mi kezünkben van, hanem az Örökkévaló kezében, ahogy a zsoltáros mondja „életem ideje a kezedben van” (31. zsoltár).
Luther Márton betegágyában fekve jött rá arra, hogy ez az ige nem csak a halálunk órájára vonatkozik, de az egész életünkre, annak minden napjára, órájára és percére. Tehát az időnk nála van elrejtve, s mi újra meg újra kérhetjük, hogy adassék nekünk idő a jóra, bármi legyen is az.
„Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk, és kezeink munkáját tedd maradandóvá.” (90. zsoltár)
Az Istentől elkért idő mindig minősített idő, kairosz, ami valami olyanra rendeltetik, ami Istennek, embernek egyaránt kedves. „Éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám.” – mondja majd Jézus az Ítélet Napján azoknak, akik könyörületesek voltak a „kicsinyekkel”, a rászorulókkal szemben, mert az Isten kezéből elkért idő a könyörületesség ideje. Jézus élete minden percét az Atya kezéből kérte és vette el, ezért könyörült másokon, akár még szombaton is, tudta, hogy az Emberfia a szombatnak is ura.
Kortársai szerint a szombat Isten és ember számára az abszolút nyugalom napja volt, amelyen még gyógyítani sem volt szabad. Azonban Jézus életének ideje nem Mózes, hanem Isten kezében volt, tőle kérte el, ezért nem a törvény betartása, hanem a könyörülő szeretet motiválta inkább. Mert „mindennek megvan a maga ideje”, rendelt ideje van mindennek. Isten országában csak a gyűlöletnek nincsen rendelt ideje, de a gyógyításnak, a békének és a szeretetnek annál inkább.
Azonban nem olyan egyszerű különbséget tenni az idők között, melyek mindig más és más kihívást tartogatnak számunkra. A nehéz idők, a nemszeretem napok elől szívesen menekülünk, ha csak tehetjük, s nem gondolunk arra, hogy most a nehézségek, a sírás ideje jött el, de majd eljön a nevetés ideje is.
Ha Isten kezében tudjuk a sorsunkat, s az ő kezéből vesszük el ama nehéz időket, akkor könnyebben is fogjuk elviselni azokat. E járvány idején is vannak, akik azért tüntetnek, mert nem tudják és akarják elfogadni, hogy megvan az ideje a gyásznak és megvan az ideje a táncnak. Szerintük nekik most is joguk van ahhoz az élethez, amit eddig éltek, s nem törődnek azzal, hogy emberek ezrei esnek áldozatul ama láthatatlan ellenségnek. Az élményekre, élvezetekre fókuszáló, és azokban szocializálódó ember nem tud mit kezdeni a nehézségekkel, ezért inkább elfordul tőlük és tagadja azokat.
Életünk eseményei – akár jók, akár rosszak – időbe ágyazottak, tehát az idő foglyai, vagyis mulandók, akárcsak mi magunk. Mindennek megvan a maga ideje, jó tudni ezt és reménységgel várni a gyász után a tánc, a sírás után a nevetés idejét. Életünk hídjának két pillére a tér és az idő, melyek közül az első jól érzékelhető, a második láthatatlanul jelenlévő. A térrel törődünk, belakjuk, igyekszünk otthonossá tenni, az idővel azonban nem tudunk mit kezdeni.
Az idő olyan, mint az Isten: láthatatlanul van velünk, ezért gyakran úgy tűnik, mintha nem lenne.
Mégis harcolunk ellene, versenyt futunk vele, igyekszünk győzni fölötte. Ami régen hónapokba került nekünk, az ma néhány óra vagy másodperc alatt megtörténik velünk. Hajdan hosszú leveleket írtunk egymásnak, ma már elég egy SMS, néhány szó, és kész a villámgyors kommunikáció. Egyre több időt takarítunk meg, mégis egyre kevesebb időnk marad magunkra, egymásra.
Ma már a markunkban szorongatjuk az időt, de minél jobban szorítjuk, annál jobban kifolyik a kezünk közül.
Igaza van Salvador Dalinak az Elfolyó idő című képével, ahol az órák az idővel együtt folynak széjjel. Nem mindegy, hogy életünk ideje kinek a kezében van, a miénkben vagy annak a kezében, aki az időnek is Ura.
Az élet úgy hozta, hogy néhány esztendeje ismét költöztünk. Amikor a falióra is a helyére került, szinte akaratlanul is Dürer fából faragott, imádkozó kezét helyeztem alá. Csak később jöttem rá, hogy ez nem véletlenül történt, hiszen életünk ideje Isten kezében van, ezért újra meg újra kérnünk kell, hogy adassék nekünk idő.
„Életünk ideje a kezedben van, Uram. Kérünk, adassék nekünk idő úgy, amint Te akarod, kiméred és adod. A kezedben van mindennek az ideje, az örömnek, a bánatnak, a gyásznak, a táncnak, a beszédnek és a hallgatásnak, a születésnek és a halálnak az ideje. Add, hogy fölismerjük a nekünk rendelt időt és élni tudjunk vele mindenkor. Küszöbünkön áll és az ajtónkon kopogtat az új esztendő, az Általad nekünk szánt idő. Add, hogy ne legyen hiábavaló a fáradozásunk az új esztendőben sem. Add, hogy Mártaként munkálkodjunk, szolgáljunk, és Máriaként a lábadhoz kuporodva téged hallgassunk. Add, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy mindennek megvan az ideje az életünkben, az életünk ideje pedig a Te kezedben van. Add, hogy a nekünk adatott időt szántóföldbe rejtett kincsnek tartsuk, amiért érdemes mindent eladni, hogy végre miénk legyen. Add, hogy újra meg újra elkérjük tőled az időt, s megízleljük benne az örökkévalóság jó ízét. Add, hogy hálásak legyünk az eddig nekünk adatott időért, s azért, ami ezután, az új esztendőben adatik nekünk általad. Ámen.”
