Spontán érettségi bankett, váratlan vendégekkel.
1999 nyarát írtuk. Június közepe volt, szerdai nap. A Magyar László Gimnázium egyik érettségiző osztályának fél tizenkettőkor hirdettek ünnepélyes keretek közt eredményt. A diákok ezután a Rákóczi utcán a belváros felé indultak. A ragyogó nyári napsütés, a sikeres vizsga, a vakáció kezdete és a csodálatos tinédzserkori életérzés büszkére dagasztotta az ifjú melleket. Öltönyben, nyakkendőben, matrózblúzban, sötétkék miniszoknyákban sétált az elegáns társaság. Hirtelen éles hang csattant fel: „Menjünk a Hoffmann kávézóba ünnepelni, csináljunk érettségi bankettet!” Az ötlet pillanatok alatt népszerűvé vált. A diákokkal tartott néhány tanár is, mert ugye a szívélyes invitálást nem illett visszautasítani. A csapat rögtön belakta a kávézót. Harsány nevetgélés közben pezsgők pukkantak. A jéghideg, édeskés ital rövidesen megtette a hatását, az arcok kipirultak, a zenegépben – mert akkor még ilyenek is voltak- a P. Mobil dal zengett teljes hangerővel. Menj, az úton menj tovább… harsogták a refrént a fiatalok önfeledten, reménykedve, hogy az új út, melyre e napon léptek, sok csodát, sikert hoz számukra a jövőben.
A szomszédban akkor is háború dúlt. Véres és tragikus. Mintegy jelezve, hogy utunkat járva sok veszély, borzalom leselkedhet ránk. A koszovói konfliktus miatt amerikai repülőgépek bombázták Szerbiát. A stratégiai bombázók városunk felett húztak el nap, mint nap nyugat felől. A nagy magasság miatt alig lehetett látni őket, de a turbinák tompa dübörgését hosszú perceken át lehetett hallani. Hátborzongató érzés volt, tudtuk, hogy terhük a halált hordozza. A taszári légi bázison több ezer amerikai katona állomásozott ez időben. Nagy terepjáró autóik konvoja gyakran áthaladt Földváron is. Ilyenkor katonák állították le a civil forgalmat és a menetoszlopot a hídra terelték, mint alig egy évtizede a szovjet hadsereg. Íme, mennyit változott a világ. Ez évben csatlakozott hazánk a NATO-hoz.
A nagy vidámság kellős közepén váratlanul három amerikai katona lépett be a kávézó ajtaján terepszínű ruhában, teljes felszerelésben, de fegyver nem volt náluk. Mindenki meglepődött, de leginkább ők. Meg is torpantak az ajtóban. Nem tudták mire vélni a látottakat. Persze leányaink ocsúdtak fel először: „Helló…helló!”- kiáltozták nevetve és karjukkal integettek feléjük. A megilletődött harcosok kissé feszengve ültek le közéjük. A felkínált pezsgőt nem fogadták el, ezért kólás és kávés poharak kerültek kezeik közé. Rögtön megkezdődött az ismerkedés. Mindenki frissen szerzett angol nyelvtudását igyekezett fitogtatni több, kevesebb sikerrel. „Kik vagytok, mit kerestek itt? Mi most érettségiztünk és ezt ünnepeljük.” Volt köztük nevadai, floridai. A legszimpatikusabb egy afroamerikai fiú volt, végig mosolygott. Nem is igazi néger, hanem inkább kreol jellegű. Ráadásul csinos is volt. Előkerültek a fényképező gépek. A szőke, hosszú combú lányka karja tekeredik a katona nyakára, öltönyös, nyakkendős magyar fiú mosolyog a lencsébe, fején hanyagul félrecsapott katonasapkában. Életképek készültek az utókor számára. „Hát ilyet nálunk Nevadában el sem tudnék képzelni, délben fiatalok buliznak egy presszóban?” – Sopánkodott angolul a nyúlánk vöröses hajú jenki, korát tekintve valószínű ő lehetett a parancsnok. „This is Hungary, not Nevada.”- érkezett a válasz vidám, csengő hangon nagy kacagás kíséretében. Hirtelen recsegve megszólalt egyikük rádiótelefonja. Rövid, szaggatott angol vezényszavak hangzottak el egymás után. Mindenki tudta, miről van szó. Indulniuk kellett. A katonák gyorsan összeszedték magukat, integetve az ajtó felé sétáltak. A kis kreol még mosolyogva visszaszólt: „Well, you guys hungarians can live very well!”– ami körülbelül azt jelentette, hogy ti magyarok tudtok ám élni. Az e napon éretté, felnőtté vált diákok boldogan, teli torokból énekelték tovább a refrént: Menj, az úton, menj tovább, ne nézz, ne nézz vissza már…
